Hogy is állunk?

Annyit gondolkodom azon, hogy mi okom arra, hogy szomorú vagy boldog legyek.

Annyira igazságtalan mikor jó kedvem van, nevetek de aztán egy szó, mondat és már is el van cseszve minden. Túlságosan érzékeny vagyok és magamra veszek dolgokat. Ezen változtatni sajnos nem tudok, vagy ha mégis, a módját nem ismerem még...

Heteim legtöbb napja abból áll, hogy búslakodok és azon kezdtem kattogni, hogy ez mind az miatt van, hogy akit szeretek ő nem szeret úgy viszont..? Nemigazán, nem minden az ő hibája. Többségében igen, mert nagy hatással van rám, ez tény de minden nem az ő hibája. Néha csak úgy ok nélkül beüt a sötét hétköznap és egész nap egy mosoly nem ül ki az arcomra. Máskor meg csak úgy, a semmiből nevetni van kedvem. Viccelődni és folyton mosolyogni, egészen addig míg eszembe jut, hogy ezt valami nemsokára úgy is elrontja. Így jártam ma is. Vidáman jöttem haza, viccelődtem aztán BUMM, annyi is volt... Attól tartok már nem is tudok mosolyogni, szívből nevetni egy jót. Hogy ezek a pillanatok csak álarcok magam számára is. Mi van ha tényleg igaz? Mi van ha már nem tudok örülni semminek? 

Pillanatnyi happy times aztán újra sad times van. Ahh, nem tudom mi van velem...

Gondoltam arra is, hogy csak egy boldog kapcsolat hiányzik. Lehet, nem tudom. De manapság annyira ritka egy olyan fiú, amilyet én keresek. Akivel a kapcsolatunk nem a Facebooknak szólna hanem önmagunknak. És ha találok is ilyen vagy hasonló fiút azoknak általában a szívük már foglalt... Elégedjek meg az elmegy kategóriával, vagy várjak a tökéletesre..?