Anonymous

Hmm.. Talán elkezdődött valami új, vagy csak mélyebbre süllyedtem eddigi kis világomban... Van pár hónapja, hogy egyedül élek. Az, hogy hogyan jutottam ide az mindegy. Az első fél hónap kegyetlen volt. Beleszokni, hogy mindent nekem kell csinálni. Ráadásul meló mellett és kipihenni se tudom magam rendesen. Hosszú hétvégén hazautaztam a szüleimhez, meg a rokonokhoz. Mikor jöttem el vasárnap valami még is más volt a megszokottnál. Alig, hogy felszálltam a buszra sírva fakadtam. Tudtam egy üres házba megyek vissza. Ahol senki nem vár mosolyogva... Ha valaha is egyedül éreztem magam, az most van! Itt ülök a szobában, zúg a TV. Semmi étvágyam, de tömöm magam, mint ahogy a libát szokták mert egészségügyi probléma is még nem hiányzik. Közben meg persze könnyben áll mindkét szemem és nincs senki... Senki aki odaül mellém, átölel és megkérdezi mi a baj. Senki nincs! Virtuálisan meg persze smile meg hasonlók, mert magyarázkodni nincs kedvem. Személyesen másabb lenne elmondani mi bánt igazán....

Annyit gondolkodom azon, hogy mi okom arra, hogy szomorú vagy boldog legyek. Annyira igazságtalan mikor jó kedvem van, nevetek de aztán egy szó, mondat és már is el van cseszve minden. Túlságosan érzékeny vagyok és magamra veszek dolgokat. Ezen változtatni sajnos nem tudok, vagy ha mégis, a módját nem ismerem még... Heteim legtöbb napja abból áll, hogy búslakodok és azon kezdtem kattogni, hogy ez mind az miatt van, hogy akit szeretek ő nem szeret úgy viszont..? Nemigazán, nem minden az ő hibája. Többségében igen, mert nagy hatással van rám, ez tény de minden nem az ő hibája. Néha csak úgy ok nélkül beüt a sötét hétköznap és egész nap egy mosoly nem ül ki az arcomra. Máskor meg csak úgy, a semmiből nevetni van kedvem. Viccelődni és folyton mosolyogni, egészen addig míg eszembe jut, hogy ezt valami nemsokára úgy is elrontja. Így jártam ma is. Vidáman jöttem haza, viccelődtem aztán BUMM, annyi is volt... Attól tartok már nem is tudok mosolyogni, szívből nevetni egy jót. Hogy ezek a...